A fotó, mint találmány először csak tudományos és technikai újításként szerepelt, nem volt művészi jelentősége. A 20. század elején vált a hatodik művészeti ággá. Ma már több tárlaton is bemutatkozhatnak a neves fotósok, illetve különféle díjak vannak az év legjobb alkotásai számára. Ezek között szerepel például a politikai tartalmú, dokumentum fotó és a természetfotózás is. Minden évben kiosztják a hónap, az év fotója az év természetfotósa díjakat. Az érdeklődők nyomon követhetik a magyar és a nemzetközi alkotásokat, inspirálódhatnak a National Geographic honlapján megjelenő gyönyörű képeken.

 

 

A fényképezés 19. századi elterjedése után már nem sok idő kellett a színes fotók technikájáig. A digitális fényképezőgép megjelenése pedig már igazán közkinccsé tette a fotózást. A fényképezés mára olyannyira elterjedt, hogy szinte mindenkinek van otthon egy használható digitális fényképezőgépe.

Ezért szükség van olyan segédanyagokra, ahol a fényképezés alapjai érthetően és részletesen megtalálhatóak. Aki meg akar ismerkedni a fényképezés alapjaival, annak ma már fotográfiai internetes újság is a segítségére lehet. A helyesen exponált képen minden részlet látszik, de aki el szeretne jutni idáig, annak meg kell ismerkednie ezzel a szakterülettel.

 

A fotó hatalom

Fotóművészi alkotás vagy a sajtófotók készítése külön felkészülést igényel. A fotók nem csupán szép emlékek megőrzésére vagy dokumentálásra jók, a modern korban hatalmuk van: karriert törhetnek ketté, sőt rács mögé is juttathatnak, mert bizonyítékként szerepelnek. Egy fotó révén esetleg ámulatba ejt bennünket az élet, a természet gazdag sokfélesége. Vagy elgondolkoztat az ember viselkedése…

A fénykép az egyik legerősebb fegyver a világon, mert az emberek hisznek a fényképeknek, pedig azok hazudhatnak még akkor is, ha nem manipulálják azokat. A fényképek féligazságokat hordoznak – mondta Eddie Addams, Pulitzer-díjas amerikai fotóriporter. Megszívlelendő gondolta, mert féligazságok akkor születnek, ha nem vagyunk tisztában azzal, kik vagyunk valójában, és mit keresünk itt.

 

Érdemes megfogadni Kevin Carter, egy szintén Pulitzer-díjas fotóriporter szavait, akinek híres, vagy inkább hírhedt dél-afrikai fotója megrázta a világot. Egy éhezéstől végletesen legyengült kislány látszik rajta, mögötte pedig egy keselyű várakozik. Carter korábban szemtanúja volt annak is, hogy megölték az egyik legjobb barátját és kollégáját. A szudáni útja során készült naplóbejegyzéseiben ez olvasható:

„Édes Istenem, ígérem, hogy soha többé nem hagyom veszendőbe menni az ételem, bármennyire nem ízlik nekem, és bármennyire tele is vagyok. Imádkozom, hogy legyünk sokkal érzékenyebbek a minket körülvevő világra, és ne vakítson el saját önző természetünk és önös érdekünk. Remélem, hogy ez a kép örökké emlékeztetni fog minket arra, hogy milyen szerencsések vagyunk, és sosem szabad semmit eleve adottnak vennünk. Mondj el egy imát a szenvedőkért, legyen bárhol a világon, és küldd el ezt a baráti emlékeztetőt másoknak. Nézd meg, és gondolkodj el rajta, mielőtt panaszkodnál az életedre, és az általunk naponta elpocsékolt ételre. Ígérd meg ma: soha többé nem hagyok ételt kárba veszni!”

 

A fotó jó tanító

Az átlagemberhez a családi hobbi fotó áll legközelebb. A fiókból előkerült, gyűrött, fakó fénykép emlékek tucatjait idézheti fel. Ami akkor fontos volt, aminek egykor örültünk, vagy éppen azt, ami miatt bánkódtunk. Tehát a fénykép jó tanító. Visszavisz egy élethelyzetbe, életünk egy kimerevített pillanatát ábrázolja, közben sok minden mást is elmond. Beszél arról, hogy igenis vannak szép pillanatok, vannak szerethető emberek körülöttünk. Beszél arról, hogy az a fiatal mosolygós kép sem vonzóbb, mint a ráncos arc, ami éppen most jelenik meg mellettünk, és rácsodálkozik a kezünkben tartott képre, fiatalkori önmagára. De nekünk szinte mindegy, mert számunkra ugyanaz az ember, nem számoljuk a ráncait. A fotó megmutatja Isten csodálatos világát, a természet soha el nem múló varázsát is.

 

A fotó sokszor a felesleges bánkódásainkra is rámutat. Bosszúságaink jelentéktelenségére. Már nem is emlékszünk arra, miért vágtunk mogorva képet, miért haragudtunk a másikra. Ilyenkor megértjük, miért mondta Shakespeare, hogy „színház az egész világ”. A fotó a pillanatot ábrázolva mégis közelebb vihet az örök dolgokhoz. Hiszen miért is készítettük a képeket? Mert a mulandót akartuk megörökíteni, miközben a halhatatlanságra vágyunk.